Kiállítás

Az „ART IS WORK” kiindulópontja a Tuta, egy átfogó és ambiciózus ruhadarab, amelyet egy évszázaddal ezelőtt tervezett az olasz futurista formatervező és művész Thayaht (Ernesto Michahelles). Az Apparatus 22 román művészkollektíva munkája azt vizsgálja, hogy miként használja fel a művészet, a politika és a gazdaság a divatot és az öltözködést különböző korszakokban utópikus programok felépítésére.

Az Apparatus 22 Tuta újragondolása a kortárs társadalom művészeti szférájának munkaviszonyait teszi vita tárgyává. Ezeket a viszonyokat gyakran a láthatatlan bizonytalanság, a kizsákmányolás és az önkizsákmányolás jellemzi. A művészek és kurátorok munkájának elismerése és anyagi díjazása – vagy ennek hiánya és számszerűsítésének elmaradása – válik a megnyitókon viselhető, állításokat megfogalmazó egyenruhák központi témájává. A megnyitó ugyanis a művészi és kurátori munka legünnepélyesebb pillanata.

A művészekkel közös szándék, hogy a mű kiállításba beillesztésével a művészek és kurátorok gyakran láthatatlan és meg nem fizetett, sokszor jogilag-adminisztratívan is nehezen, vagy nem megfelelően kezelt munkájával kerüljön párhuzamba a gyakornokok hasonló módon leírható munkája.

2020 óta több mint 200 ilyen egyenruhát osztottak szét az „ART IS WORK – Voices of a Community” név alatt, egy olyan cserefolyamat révén, amely az ajándékgazdaság logikájára épül. 

A különböző intézmények és művészeti szervezetek által lehetővé tett csere egyszerű volt: az egyenruháért cserébe a résztvevőknek válaszolniuk kellett az alábbi kérdések egyikére: Miért gondolod, hogy a művészet vagy a kurátori tevékenység munka? / Miért létfontosságú a kortárs művészet a társadalom számára? / Van-e olyan álmod, amely alapján el tudsz képzelni új támogató struktúrákat a művészet számára (akár a pénzen túl is)?

Utóbbi kérdésre a kiállítás alkalmából a kurátori csapat a kulturális intézmények gyakornoki rendszeréből kiindulva igyekszik válaszolni; a gyakornokságot nem a jelenlegi valóságban munkaerőpótló funkciójának összefüggésében, hanem támogató struktúraként újragondolva. Az „ART IS WORK” a szolidaritás és a gondoskodás keretében jött létre és fejlődik tovább. Olyan emancipatorikus eszközt kínál, amely lehetőséget teremt a cserére és a párbeszédre, többféle hang megszólalásán keresztül.

Siklódy Fruzsina grafikai sorozata a galériákban, múzeumokban és egyéb kulturális intézményekben vállalt gyakornoki munka során használt hétköznapi tárgyakat és dokumentumokat eredeti környezetükből kiemelve helyezi új kontextusba. Az alkotáson megjelenő létra és a szék ellentéte utal a hierarchikus viszonyokra; a szék, rongy és egyéb tárgyak – állványok, keretek, fóliák, amelyeket a művész az alkotás folyamata során fotózott egy intézmény raktárában – pedig a gyakornoki munka olyan kellékei, amelyeknek használati folyamatát nem, használatának eredményét viszont felfedezhetjük egy adott intézmény működésében. A csendéletszerű kompozíciók töredékeken keresztül mutatják be a gyakornoki munka környezetét, valamint az intézményi elvárások és a személyes tapasztalatok közötti feszültséget. A sorozat a kulturális munka láthatatlan részét jeleníti meg, ezzel a figyelmet az intézményi működés kevésbé észlelt infrastruktúrájára irányítva. Ugyanis a gyakornok számos alkalommal olyan munkákat végez el, mint egy kurátor- vagy galéria asszisztens, viszont jellemzően sehol nincs feltüntetve a neve. A sorozat narratíva nélkül, töredékesen mutatja be a gyakornoki munka mindennapi tárgyi környezetét, párhuzamot teremtve az intézményi elvárások és a személyes tapasztalatok között.

Dobokay Máté munkája Maurer Dóra Nyomtatás kimerülésig (1978–1979) című műcsoportjának parafrázisa, és az abban fellelhető sokszorosító gesztus áthelyezése a fotográfia médiumába. Ugyanaz a gesztus, vagyis jelen esetben az előhívás ismétlődik meg több mint 500 alkalommal, az eredmény mégis folyamatosan változik, ahogy az előhívó vegyszer fokozatosan elfogy, így a munka a fotografikus kép megismételhetőségének kérdését is boncolgatja.

A polcokon sorakozó lapok így a feketéből a fehérbe tartó lassú átmenetet rajzolják ki, amelyben benne rejlik az idő múlása, a sötétkamrában zajló homályos folyamatok kivetülése. A folyamat befejezhetetlen, hiszen annak végpontját nem az alkotó, hanem a fotográfiai anyagok kimerülése, elfogyása határozza meg.

Az eredeti mű az anyag, a médium és az idő határaival, de egyúttal a művész fizikai teljesítőképességének korlátaival is foglalkozik. A jelenlegi kiállításra készült változatban Dobokay a nagyjából 2 napos, megszakíthatatlan munkafolyamat egy részét (mintegy 8 órányit) gyakornokok feladatául adta ki, ezzel tulajdonképpen a saját pihenését váltva ki más munkájával. A  gyakornokok megtalálásához Dobokay saját social-media felületein tett közzé művészeti gyakornok/fotólabor asszisztens felhívást, mely a megszokott kulturális-művészeti intézmények és projektek gyakornoki felhívásait idézte meg. A felhívásra többen is jelentkeztek, a felvételt nyert résztvevőket a művész választotta ki, és fizetést kaptak munkájukért.

A gyakornok ebben az esetben át is vette az alkotó munkáját, vagy annak egy részét, és ezáltal ő is (láthatatlan, performatív módon) a mű részévé válik. A kiállításhoz kapcsolódó gyakornoki programot Dobokay két asszisztenssel, név szerint Horváth Anitával és Kis-Simon Péterrel kezdte el, a folyamat későbbi szakaszában további két gyakornok, Báró Márton és Som Balázs fog csatlakozni hozzá. A konkrét kiállított művet Horváth Anitával készítette, aki a 351. képtől a 481-ig készítette a művet.

1992-ben született a tadzsikisztáni Dusanbéban. Családjával a tádzsik polgárháború miatt Belaruszba, Szlonimba emigrált. Művészi pályafutását 2020-ban kezdte, ugyanebben az évben politikai okokból Varsóba költözött. 2021-ben szakmai gyakorlatot végzett a Sputnik Photosnál, és részt vett a Sputnik Photos Mentorship Programban Adam Panchuk mentorálásával. 2022-ben elnyerte Varsó Város Művészeti Ösztöndíját. Eddigi pályafutása során több kiállításon és nemzetközi publikációban vett részt világszerte.

Mivel családja történetét több generáción átívelő migráció határozza meg, alkotói praxisának középpontjában jelenleg a helyi és globális szinten megjelenő migrációs folyamatok és az emlékezet torzulásainak feltárása áll. Művészeti gyakorlatában a performansz, a videó, a fotográfia és a mesterséges intelligencia egyaránt fontos szerepet kap. Kutatási területei közé tartoznak a politikai és társadalmi válságok, a rendszerek és az egyén közötti kölcsönhatások, valamint az elnyomás mechanizmusai.

Videómunkájában a varsói Modern Művészeti Múzeum állandó és időszakos kiállításain szereplő műtárgyakat porolja le art handlerként, azaz kiállítási technikusként. A kiállítás ebben az esetben nem mint végeredmény, hanem mint ápolásra, gondoskodásra szoruló produktum jelenik meg, melynek nemcsak létrehozása, hanem fenntartása is rendszeres, nagyrészt láthatatlan munkát igényel. Az ehhez hasonló munkakörök teszik lehetővé nap mint nap a műalkotások bemutatását, azaz a művészet helyének létrejöttét és szemlélését. A kiállítási technikusok, műtárgykezelők, restaurátorok, levéltárosok mind olyan munkát végeznek, melyek a gyakornoki munkával párhuzamba állítható „sötét anyagként” fenntartják az intézmények működését, azonban ritkán kerülnek reflektorfénybe. Burnashev videómunkájában a  takarítás jól ismert gesztusai a múzeumban kiállított műtárgyak terébe kerülve performansszá alakulnak egy portörlő beemelésén keresztül. Ezen tényezők összhatása a műalkotások aurájának megváltozását idézi elő, miközben azokat a feltételeket is megkérdőjelezi, amelyek egyáltalán lehetővé teszik létrejöttét.

A RUT kollektíva archaikus nyelvezettel, azonban a kulturális területen pályakezdők, gyakornokok kortárs realitásából kiindulva fogalmazta meg elsőre könnyen játékosnak, akár humorosnak tűnő, de jogos és komolyan veendő követelései(n)ket.

Luca Florian bukaresti származású művész alkotói praxisát az emlékezettel kapcsolatos témák és a gyakran archaikusnak ható, borongós motívumokat feldolgozó képi világ jellemzi. A Self-portrait as Don Quixote in Düsseldorf című munkája düsseldorfi tanulmányaira vezethető vissza, és a képről szembeötlő módon leolvasható idegen, kívülálló  helyzetét jeleníti meg Düsseldorf modern városképe előtt. Az önarcképen a művész magát lovagként, Don Quijote-ként idézi meg, aki középkori páncélzatban jelenik meg, pozíciójából ítélve lóháton ülve. Cervantes pikareszkjében az egyszerű vidéki kisnemes – általában kudarcra ítélt – kalandokra szánja el magát. A szerző művével egyrészt a maradi spanyol királyságot bírálta, másrészt felállította az ábrándkergető és szélmalomharcokat vívó idealista egyén örök allegorikus alakját.

A festmény a kiállításon szereplő művek azon kis csoportjába tartozik, melyek nem kifejezetten erre az alkalomra készültek: a művész bevonása konkrét, donkihótei-helyzethez kötődik: Florian egy Instagram-sztoriban nyilvánosan reagált az egyik legjelentősebb romániai galéria felhívására, amelyben az intézmény „önkéntes” art handlereket és más munkatársakat keresett. A helyzetet – szinte, ha nem teljesen – egyedüliként számonkérő művész maga is kapott a nyilvános reakciót megkérdőjelező, elítélő visszajelzéseket  

Az események ismeretében a metaforikus önarckép egyszerre utal egy aránytalan küzdelemre, amelyben az erőfeszítés és a kritikai, mások helyzetéért felszólaló állásfoglalás eleve hatástalannak tűnik egy olyan rendszerben, amelynek struktúrái már megszilárdultak.

Januško Klaudia alkotásaiban a kiberfeminizmus és a neomedievalizmus kérdésköreinek lehetséges metszeteit kutatja, alkotói folyamatát feminista kritikai attitűd jellemzi. A BEGIN THE AWAKENING YOU’VE ALWAYS WANTED (2021) című műtárgyegyüttes egy késkészlet, a háztartási munkát végző nők kelléke. A konyhakések az online fantasy videójátékok esztétikáját követő, ornamentikus formákkal hagyományosan „férfierőt” szimbolizáló kardokká alakulnak át. A BEGIN THE AWAKENING YOU’VE ALWAYS WANTED cím az MMORPG-k (többszereplős online szerepjátékok) weboldalain olvasható szlogenek/hívószavak egyvelege; a cím szimbolikus csatába hívja a nőket, emellett utal a Final Girl-lé válás folyamatára is. 

Ez a késkészlet Januško eddigi alkotói folyamatának egyik legmeghatározóbb darabja lett, több mint 15 kiállításon szerepelt vele Magyarországon, ezen kívül egy-egy darabja kiállításra került Athénban és New Yorkban is. Vélhetően ez a munka emelte be leginkább a hazai szakmai közeg látóterébe, amely folyamat végül a művész 2024-es diplomavédésén csúcsosodott ki. Az ezt követő nyáron a műtárgy bekerült az acb Galériában rendezett, A Nap sötét oldala című, Kopeczky Róna által összeállított csoportos kiállítás anyagába. Ez a gesztus utat nyitott Januško számára az első műtárgyeladása felé, a szett így az acb Galéria vezetője, Pados Gábor, vagyis az Irokéz Gyűjtemény tulajdonába került. Nem sokkal később a művésznek önálló kiállítása nyílt az acb Galériában Too Hot to Handle címmel, amelynek keretében Januško az izlandi SÍM Residencyn töltött szakmai gyakorlata során szerzett tapasztalatait mutatta be.

2025 nyarán, miután Januško Klaudia az acb Galéria művésze lett, Pados Gábor felajánlott számára egy félmunkaidős pozíciót a galériában. Ezzel a lehetőséggel a művész közelebb kerülhetett más művészekhez, emellett megismerhette a magyar műgyűjtő közeget is. 

A Lelkes gyakornokot keresünk! című kiállításon új nézőpontból vizsgáljuk Januškó talán legismertebb alkotását, mely így egyszerre jelölődik ki karrierjének és szakmai, galériás útjának kezdőpontjaként. Míg a kortárs művészeti gyakornokságot többnyire művészetelmélettel foglalkozó művészettörténészekkel, esztétákkal, kurátorokkal és művészeti menedzserekkel azonosítják, számos művész vállal hasonló munkát különböző művészeti intézményekben a szcéna alaposabbmegismerése céljával. 

Januskó alkotásán keresztül az alkotói, művészeti munka és a kulturális munka közötti átmenet lehetőségei, egymást feltételező létezésük kérdései, a szerepek közötti mozgás hol egymást erősítő, hol gyengítő metódusai jelennek meg.

Juhász Nóra Gyakornokbázis (hülye vagy, egy gyakornokot?) című munkája egy olyan online platform, ahol a hazai művészeti szcéna gyakornokai egyesülhetnek. Az anonim platformon volt vagy jelenlegi gyakornokok szabadon megoszthatják  tapasztalataikat, és közös szempontok szerint értékelhetik az intézményeket, amelyeknél gyakornokságaikat töltötték. A művészeti szférában jelenlévő gyakornokság kapcsán a láthatatlanság és a tapasztalatok hozzáférhetőségének korlátozottsága az első, ami eszünkbe juthat, és ezt a véleménynyilvánítástól való félelem is fenntartja. Ezért a  gyakornokbazis.lelkesgyakornok.hu célja, hogy mindenki számára elérhető, hosszú távon működő és megbízható adatbázissá váljon a pályakezdő kulturális, művészeti szakemberek számára, és kialakuljon egy olyan rendszer, amely lehetőséget biztosít világos tájékozódásra, továbbá visszajelzések megfogalmazására a hazai intézmények felé.

A platform elérhető a gyakornokbazis.lelkesgyakornok.hu címen.

Széll Ádám nagy méretű frottázsa a Deák Erika Galéria kiállítóteréből nyíló, raktárhelyiségbe vezető ajtót ábrázolja. A két ajtófélfa között húzódó fekete sáv a valós térben egy résre utal, amelyen keresztül betekintés nyílhat a raktárba, vagyis a „színfalak mögé”. A művészeti szcéna olyan terek és struktúrák rendszereként értelmezhető, amelyekhez különféle hozzáférési formák kapcsolódnak. Vannak ajtók, amelyeket már sikerült megnyitni és átlépni, míg mások esetében csupán az ajtó résein kiszűrődő fény érzékelhető. A belépés és a bennfentesség iránti vágy a művészeti élet egyik alapvető mozgatórugója: az egyén vagy megpróbálja saját maga megnyitni ezeket a kapukat, vár valakire aki beengedi, vagy egyszerűen kopogtat, bízva abban, hogy fogadják. A művészek pályája gyakran ezen hozzáférési mechanizmusok mentén épül fel, miközben ők maguk folyamatosan a rendszerhez, illetve a „szcénához” való kapcsolódás lehetőségét keresik.

Ebben az értelmezésben az ajtó egyszerre utal egy konkrét intézményi térre, amelyhez Széll munkavállalóként kapcsolódik, valamint egy metaforikus munkaszerződésként is értelmezhető. E pozíció következményeként  bizonyos fokú hozzáférése nyílik a kereskedelmi galériák működéséhez, illetve egyfajta szakmai beágyazottságot és kapcsolati hálót is biztosít a művész számára. Az ajtó emellett a korábban említett „ajtónyitási” folyamat újabb állomására utal, egy olyan küszöbre, amelyet a látogató a kiállítótérbe lépve látszólag átléphet, ugyanakkor dönthet annak elkerülése mellett is.

A frottázsra rögzített indigónyomatok különböző szerződéseket idéznek meg: Széll munkavállalói szerződését, a művészt képviselő Horizont Galériával való megállapodását, valamint a XXII. kerületi Önkormányzat ösztöndíjához kapcsolódó kötelezettségvállalási szerződését. A műtárgyegyüttes a Deák Erika Galériában szerzett munkatapasztalataira és a művészeti gyakorlat fenntarthatóságára irányuló törekvéseire épül, miközben egy olyan megélhetési modellt vázol fel, amely az alkalmazotti munka és a művészeti tevékenység bevételeinek együttesére támaszkodik.

A performansz egy irodai környezetet idéző helyzetben játszódik, ahol a művész egy számítógép előtt ül, és egy Excel-táblázatot tölt ki. A táblázat különböző rovarok adatait rögzíti: neveket, életkorokat és munkaköröket.
Az adatfelvitel párhuzamosan zajlik a rovarok fizikai jelenlétével és elfogyasztásával. A performansz a kulturális intézményi környezetben dolgozó gyakornoki szerepkör tapasztalatára reflektál, különös tekintettel azokra a láthatatlan munkafolyamatokra, amelyek során a résztvevők adatként, erőforrásként és ideiglenes, idegen munkaerőként jelennek meg a rendszerben. Ebben az olvasatban a gyakornokok felcserélhető, ideiglenes szereplőként illeszkednek egy tágabb szisztémába, ahol pozíciójuk nem stabil.

Ismereteim: Szúró- és vágófélék
Ismereteim: Függesztőfélék
Ismereteim: Csípő- és szorítófélék

Setényi Anna Eszter három részből álló domborműsorozata a fizetetlen gyakornoki évek azon folyamatát állítja középpontba, amely során a munkavégzés közben – gyakran informális úton – elsajátított készségek és tudások fokozatosan az alkotó részévé válnak és egyfajta saját arzenált alkotnak. A három, falra illeszthető darab egy olyan belső elszámolás, mely megmutatja, hogy mit kapott vagy kaphat a gyakornok abban az esetben, amikor a változatos, informális edukáció átveszi a hivatalos végzettséget ígérő intézmény helyét.

A munkák alapját grafittal megrajzolt szerszámok adják, amelyek a botanikai vagy biológiai tanplakátok elrendezését idézik – katalógusszerűen, gondosan kidolgozott grafikákként sorakoznak egymás mellett. Ezek az eszközök egy-egy szakrális belső térként jelennek meg; e foglalatokban helyezkednek el a szerszámok. A fából kivágott belső tereket cement dombormű fogja közre, pontosabban Setényi munkásságára jellemző, kissé archaikus kézpár, női kebel és kapaszkodó végtagok ölelik körül a szerszámok sokaságát. A megjelenített szerszámok kizárólag manuálisak, ami éles ellentétben áll a domborművek kidolgozásához használt elektromos eszközök működésmódjával. Ezáltal az alkotó a múlt és a jelen szakmai és technikai fejlődése közti szakadékra mutat rá.

Menesi Attila Teremőrök – Poszt-primordiális néni című munkája a kiállítás működésébe avatkozik be: a Lelkes gyakornokot keresünk! – A gyakornoki rendszer láthatatlan struktúrái a kortárs művészetben teljes nyitvatartási idejét – 2026. június 6. és július 3. között, minden héten szerdától szombatig, 16 napon át, napi 4 órában – önkéntes teremőrök között osztja fel. A felkért 21 teremőr a magyarországi művészeti intézményrendszer fizetett munkatársai, alkalmazottai és vezetői közül kerül ki, a lehető legszélesebb intézményi-, státusz- és generációs körképet képviselve.

A gesztus a kiállítás központi kérdését – a fizetetlen vagy láthatatlanná tett munkavégzés szerepét a hazai művészeti üzem fenntartásában – kettős fordításban élezi ki. A teremőr a kortárs intézményrendszer egyik legkevésbé észrevett, mégis a kiállítások működésének nélkülözhetetlen alakja; a felkért szakmabeliek pedig éppen azok közül kerülnek ki, akiknek pozíciója normál esetben nem hozható összefüggésbe ezzel a típusú láthatatlan munkavégzéssel. Az ingyenmunka tiszteletére tett felajánlás így ténylegesen megtapasztalt, dokumentált munkaóra, amelyet jelen esetben gyakornokok és önkéntesek helyett a magyar művészeti szcéna kulcsfigurái végeznek el.

Menesi évek óta foglalkozik a teremőr alakjával. Egy 1990-es évekbeli, Ernst Múzeumban rendezett Derkó-kiállításon az egyik teremőrszék háttámlájához támasztott szivacspárna huzatát másolta le és állította ki – ugyanabban a méretben, hűen követve annak varrását, gyűrődéseit és a teremőr gondos munkáját. Lia néni, a Liget Galéria egykori teremőre több, Christoph Rauchhal közös munkájában is szerepelt. A 2024-es Velencei Biennálén pedig több fotót készített a teremőrökről, mint magukról a kiállított művekről.

A kiállítás minden napján fotó készül az éppen soron lévő teremőrről, munka közben.

¹ utalás Andrási Gábor Primordiális néni – Menesi és Rauch a Ligetben című megnyitó szövegére, Liget Galéria, Budapest, 1995. szeptember 1.